Református Örökségünk: Vizsoly
„Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem.” Zsolt 16,6
Akár hitben járó zarándokként, akár Istent kereső/érdeklődő kirándulóként érkezünk Vizsolyba, könnyen megragad minket egy mély nosztalgikus megilletődöttség, sőt sokkal több is egyszerű nosztalgiánál: egy megrendítő múltidézés, az örvénylő történelmi időkkel való megindító találkozás. Az idő szövetén kutatva az ódon templom bolthajtásai közt reformátori idők és sorsok, és eleven élettörténetek sejlenek föl. Láthatjuk Károli Gáspár konok hűségét és eltökélt-hitvédő, igazságot feltáró fordítói munkásságát, ahogy hitte és megélte meggyőződését: miszerint népünk megmaradása, csak Istenhez ragaszkodva, igéjét megismerve és megélve lehetséges e hadak dúlta, hányódott sorsú hazában.
Látjuk az elszánt nyomdászmester, Mantskovits Bálint fortélyos tudományát, ahogy sietve és mégis nekihevülve rendezi sajtó alá a Bibliát, mert királyi cenzorok emésztő tekintete elől kell rejtegetnie, dédelgetnie az igét, míg magyar nyelven is testet ölthet. Látjuk az ifjú diákként sarjadó Szenczi-Molnár Albertet, aki e falak között ízlelgeti halhatatlan zsoltár-strófáihoz Benczédi Székely István örökbehagyott igefordítói zsoltár-megfogalmazását, hogy ritmus és mérték, hangsúly és dallam által majd remekbe-szabottan illeszkedjenek össze református hitünk örökérvényű énekkincsévé. Mágócsy Gáspár, Rákóczi Zsigmond, hitünk gyámolító patrónusai Vizsollyal bátran és eltökélten rendelkeztek, hogy az igének betlehemes menedéket, a szentírás születésének történelmi bölcsőt szerezzenek. Így lett ez a kis hegyek tövén megbújó abaúji település, a Biblia bölcsője, hitünk és édes magyar anyanyelvünk kultikus szülőföldje.
A reformáció hónapjába érkezve, nem mehetünk el Vizsoly egykori csodái és mai üzenete mellett. Idén is kell neki szentelnünk egy-két percet. A fenti idézett igevers a 16,6 verséből tárja elénk az egykori zsoltáros rácsodálkozását az Úr végtelen-túláradó gondviselő kegyelmére: „Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem.” Rácsodálkozik, ahogy az Úr osztályrészt és szülőföldet rendel talpunk alá, amely elhordoz és kezeink munkája által virágzik fel; egy kies-termékeny és gazdagon megáldott életteret, ahol őseink örökségében gyönyörködve naponként hálaadással mondhatunk igent a jövőre, az örök érvényű megmaradásra… Mert teljes és túlcsorduló szívvel gyönyörködik a zsoltáros abban az örökségben, talpalatnyi megtartó földben és szellemi-kulturális hagyatékban melyet neki juttatott autentikus kéretlen egyszerűségében és egyszersmind czifra pompájában az Örökkévaló. Sőt, ha a megelőző 5. verset is idevesszük a rácsodálkozás üzenetéhez, akkor még tovább fokozza az ünnepi érzést: „Uram te vagy osztályrészem és poharam…”, vagyis maga az Úr, az életet és örök életet számunkra elkészítő felséges Isten az, aki Örökségünk végső tárgya és tartalma, aki a szövetség tündöklő kelyheként előttünk állva kínálja Krisztusban és az ő áldozatában a teljes élet és az örök élet kegyelmi ajándékát.
Ő a mi Örökségünk, hitünk szent titka, Őbenne jártak előttünk ezen a csodákkal betelt abaúji –felvidéki földön a kegyelem hajdani hírnökei, százados reformátoraink, bibliatudós prédikátorok, nemzetmentő kegyes főúri családok, szorgalmas és hűséges nyomdászmesterek egyaránt. Templomot és iskolát, könyvet és művelődést, szépséges és értelmes életeket hagytak örökül, amikor élethivatásuk jelzőoszlopaival megjelölt példát hagytak nekünk útmutatóként. Örök tanúbizonyságot a megtartó Istenről, akinek igazságát soká nem árnyékolhatja be a gyarló és megrontott világi- és egyházi életgyakorlat, mert Lelke által mindig megújítja, sőt megreformálja azt, hogy fennmaradhasson.
1588. adventjében szekereztek be Mantskovit (Farinola) Bálint emberei Vizsolyba, hogy felállítsák az ország legnagyobb, és legfontosabb reneszánsz nyomdaműhelyét. Betlehemes adventi időkben valósággal jászolbölcsőként ácsolták az officina monstrum sajtóit, hogy a testet öltött ige teremhessen meg végre rajta: immár MAGYARUL is. Nem ment egyszerűen és nem volt mindez magától értetődő. Sok vesződséggel hibát-hibára is halmoztak: a ránk maradt nyomdai töredékek alapján tudjuk, hogy túl nagy szedéstükörrel próbálkoztak, túl nagy könyvformátumot terveztek, ami kézbevehetetlenül nagy művet jelentett volna. Károli elégedetlen volt, a munkálatokat le kellett állítani, rengeteg drága papír megsemmisült, hiába az elvesztegetett sok munkaóra, gondos tervezés nélkül, csupán a kudarc jutott nekik első alkalommal.
Károli Gáspár újrakezdésről rendelkezett, és közben még a fordítói-tudományos munkák simításait végezte odahaza Gönczön. Új díszítés, és hitvallás készült a Biblia címlapjára, amely Luk 16,29 skk. alapján ébresztgette a lelkiismeret hangját a mindenkori igeolvasókban: „Vagyon nekik Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat etc.” Károli merészet álmodott: művét a nemzet Bibliafordításának szánta magyar történelmünkben. Ezért kerülhetett rá a címlapra nemzeti címerünk. Először a könyvnyomtatás hazai történetében. Végül 1589. feb 18-án indultak újra a nyomdagépek, és serénykedtek a betűszedő legények, fűzték-préselték, gerincre verték az elkészült íveket, mígnem lapozható könyvformává formálódott mintegy 900 példányban a Könyvek Könyve. Mintha eme rejtett, cenzorok tekintete elől is zugolyába rekesztett titkos műveletnek lefestésére is igaz lenne a zsoltár: „Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna, alaktalan testemet már látták szemeid…” (Zsolt 139,15-16)
A nagy munka nemcsak töredelemmel járt, veszélyben is forgott, amíg 1590. júl. 20-ig révbe nem ért. Egy vizsolyi tiszttartó, egy hűtlen sáfár, Tippán János elárulja a magyar reformáció eme gyermekét és alkotását, így a nyomdát feljelenti a királyi kancellárián, hogy vizsgálatok és törvényszéki eljárások kezdődjenek: ekkor félő, hogy nemcsak a Bibliát, de a nyomdát is elkobozzák, sőt Mantskovits Bálintra még börtön is várhat. Azonban az Úr karja nem rövidült meg: Vizsoly tényleg az alkalmas és kiválasztott helyszín volt, a megpróbáltatások ellenére is. Patrónusa Rákóczi Zsigmond, a vizsolyi birtok nagy hatalmú ura csak úgy volt hajlandó Habsburg Ernő főhercegnek ezután kölcsönt hitelezni, ha a Bibliát ügye felett a királyi szolgák szemet hunynak… Királyi tiltás, ármány és áldozatvállalás, Károli Gáspár odaszánt szíve és vagyona melyen a szükséges papírt vásárolta, papírral és borral szekerező Szepsibe való fuvarosok öntudatos és öntudatlan szolgálata is beleszövődött a Vizsolyi Biblia születésébe. Felvidéki história ez, a mi történetünk.
Most a reformáció ünnepéhez érve, a vizsolyi harangszó ma is hirdeti Isten hívogatásában az Ő megszólító és alkalmazkodó szeretetét. Hozzánk, gyermekeihez az emberi történelem keretei között testben is eljött, és erről szent iratokat: Könyvek-et/Bibliát hagyott ősi, szent nyelveken bizonyságul. De ennek a KIJELENTÉSNEK és az Ő alkalmazkodásának kegyelmi történetét mi magyarok is tovább gombolyíthatjuk egészen Vizsolyig, amikor nekünk is érthetővé, édes anyanyelvünkön megszólítóvá vált az evangélium. AZ Úré a dicsőség, hogy ez így történt, és nekünk megtartó örökségül lehet. Áldjad lelkem az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! (Zsolt 103,2)
Vizsoly, 2022. reformáció ünnepe
Kovács Zsolt Levente ref. lp.
