A gazdálkodó vizsolyi gyülekezet önfenntartó hagyományai
Gyülekezetünk nagy történelmi múltra tekint vissza, alapvetően a létszámból adódó, sokrétű anyagi gondjai a Rákóczi-szabadságharcig vezethetők vissza. Az ezt megelőző időkben református kegyuraság alatt élő, teljesen református faluról beszélhetünk, ahol is a teljes lakosság feudális típusú adó jövedelmekkel tartozott az egyháznak (főleg természetben és nem annyira pénzben). Ebben az időben, sőt a 19.sz-ig borász falu volt Vizsoly, így a borjövedelmek (tized stb.) domináltak, valamint javadalmas szőlőbirtokok (papi-szőlő, tanítói szőlő) segítették a megélhetést. 1705-ben azonban pestis-kolera járvány vitte el településünk népét, ezután kisszámú eredeti református család (ca. 5-6 család) maradt, és mivel a kegyurak (Keglevich és Semsey grófok) is katolikusok voltak, ezért katolikusokkal telepítették be Vizsolyt (svábok, tótok, ruszinok, de pl. zsidók is nagy számban érkeztek).
Mivel így fölényes katolikus többség alakult ki a járvány következtében, gyülekezetünk templomát és az ahhoz tartozó birtokokat is konfiskálni akarták. Templomunkat többször is el akarták kobozni és a katolikusoknak átadni. Már az érvényben lévő türelmi rendelet idején, 1791-ben is még el akarták kobozni a templomot. Pl. ekkor Puky András esperesnek azt írja az akkori vizsolyi lelkész, hogy a közelebbi időben renováltatták a templomot mintegy 500 kamarai aranyforint értékben, ami jelzi, hogy rendkívüli módon ragaszkodnak lelki otthonunkhoz. Ez is jelzi, hogy Vizsoly megmaradt maroknyi református népe nagy áldozatot volt képes hozni, ha az Úr hajlékáról volt szó, és Isten nevének méltó tisztelete forgott kockán.
Az 1800-as évek elején (reformkor) iskolát és kántortanítói lakot épít a gyülekezet, hogy a gyarapodó református családok gyerekei ne a katolikus iskolába járjanak. Utóbb ez az iskola fogadja be a zsidó gyermekeket is, hiszen a zsidó közösség bár
zsinagógát képes építeni Vizsolyban, ahhoz túl kicsi létszámú, hogy saját jesivája és tanítója/rektora is legyen. Egészen a vészkorszakig (1944 márc.19-től), a református és zsidó felekezetű gyerekek együtt nevelkednek a református iskolában. Mivel az 1800-as évek derekán (a szabadságharc után) is anyagi gondok állnak fenn, ezért banki funkcióval bíró közösségi magtárat alapít a gyülekezet. Ide minden református családra kivetett gabonamennyiséget gyűjtenek be, amit vetőmagként hiteleznek ezután (bárkinek), úgy, hogy aratáskor kamattal növelt mennyiséget kell visszaszolgáltatni. A fölös mennyiségű gabonát, persze a közeli Kassa piacán értékesítik, ahogy éppen a pénzhasználat aktuális mértéke indokolta.
Alapvető feladata volt az egyháztagoknak, hogy gyermekeik neveltetéséről (iskola) gondoskodjanak, valamint a keresztyén hitéletről is pl. lelkészi és tanítói állások létesítésével. A gyülekezet életének szolgálattevő hivatásos személyei fontos társadalmi alapfunkciókat betöltő, hasznos személyek voltak: ma már nem gondolunk bele, de pl. az anyakönyvezéstől, vagyis a bölcsőtől a sírig terjedt a feladatkör, az emberi élet minden nagy mérföldkövénél lelkész kellett. Pl. a végtisztességet is a pap adta meg, és az egyházi temető nyújtotta a végső nyughelyet. Ezzel szemben nem volt akkoriban temetkezési vállalkozó, és nem szórták a hamvakat a Dunába, vagy valamely tengerbe stb.
Evidens kötelesség volt ezekről mindenkinek gondoskodni, és a tisztségeket betöltő elhivatott és hivatásukban”fizetett” alkalmazott személyek, teljes sorsközösséget is vállaltak népükkel. Nem csupán lelkileg építő alkalmakat és szabadidős programokat szerveztek gyülekezeti élet címén, de az agrárius helyi társadalom keretein belül a lelkészek is családtagjaikkal ugyanúgy kalákában dolgoztak a gyülekezeti tagokkal együtt.
Amikor a Vizsoly melletti Fony községben a filoxéra járvány hatására. megszűnt a borászati megélhetés és a falu népének mintegy fele az 1880-1890-es években az éhenhalás elől kivándorolni kényszerült Amerikába (USA), akkor a gyülekezet tisztviselői is ebben osztoztak: a lelkész itthon maradt a maradókkal, a kántor-tanító (Dókus István) kiköltözött az elköltözőkkel, hogy a közösség mindkét részéről lelkileg is gondoskodjanak. Tény, hogy csak ideiglenesnek gondolták a kivándorlást és nem véglegesnek, amint az végül végbement. De bármely faluban vállalni kellett az életformát: pl. a javadalmas szőlőben, vagy a pincében a borfejtésnél, ugyanúgy sorsközösséget vállalva, mint ahogy a családi ünnepi eseményeknél is ott ült a tiszteletes az asztalnál és közbenjáró nyilvános könyörgéssel és igével szolgált a kazuális eseményeken. Persze, ilyenkor is kapott az esemény asztaláról hazavihető kóstolót, vagy pl. tyúkot, tojást, tésztát, befőttet, kerti gyümölcsöt, vagy egy demizson bort javadalomként, amit szintén a fennmaradást segítő gyülekezeti adakozás kultúrájának részeként szükséges most értékelnünk.
A lelkész jelenléte és szerepe az akkori társadalomban evidens és megkérdőjelezhetetlen volt – úgyis mondhatjuk, hogy a falusi társadalom egyszerű életeseményeinek szükséges kelléke volt az egyházi szolgálattevő-, ezért a róla való gondoskodás is mindenféle formában kitelt a közösség életkörülményeiből, leginkább természetbeni javakkal.
Sajnos a gyülekezeti adakozás kérdésben a mai monetarizált felfogásunk, csak a monetarizált szűrőinken át érkező hozzájárulásokat érzékeli a “mi is pénzből élünk!” felkiáltás jegyében. Ugyanakkor ez azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy a fejlett pénzhasználatot gyakorló modern társadalom szövetében, az egyház jelenléte és fennmaradása fiskális kérdéssé züllik! Ahol nincs pénz, az az eklézsia talán nem számít? Az nem olyan értékes és drága az egyház Urának?- tehetnénk fel a költői kérdést.
Ravasz László híres mondása a gyülekezet életének titkáról, is átalakulhatna eszerint. Parafrazeálva ő még úgy fogalmazott: „az egyház élete két dolgot kíván: Szentlelket és kettős könyvelést”, de jaj, ma már csak a kettős könyvelés feltételére akarunk hagyatkozni. Ehhez képest, amikor Urunk kiküldi a hetvenkét tanítványt, nem beszél a fenntarthatóság feltételeiről, sőt ellenzi, hogy bármit is anyagilag akarjanak bebiztosítani: inkább
egyszerűen oda kell menni, ahol befogadnak, azt kell elfogadni, amit ők is esznek, „..mert méltó a munkás a maga bérére”. És a visszatérő tanítványok sem azzal büszkélkedtek, hogy mi mindent gyűjtöttek anyagilag, hanem az átélt csodákat tartották nagyra, és hogy a Gonoszt is elűzték. Újra meg kell tanulnunk kegyelemből élni, javadalmas tevékenységekre, mint Úrtól kapott lehetőségekre felnyitni a szemünk, és legfőképpen azon is el kellene kezdenünk közösen szemléletet formálnunk, hogy bár a gyorsuló civilizációs és digitalizált urbanizációs spirál az egyházat is bedarálja, mégis a falusi életnek és falusi gyülekezeteknek is van jelentőségük. Vagyis ne gondoljuk, hogy csak a nagy gyülekezeti helyeknek van létjogosultságuk anyaegyházközségi formában, sőt inkább a kis közösségeket is át kéne mentenünk az új korszakban, pl. olyan aprófalvas vidéken is, ahol ez történelmileg mindig is kihívást jelentett, de ahol ez mindeddig lelkészek és egyháztagok áldozatos összefogásában eddig megvalósult.
Láthatunk erdélyi példákat, ahol föld-jellegű és teljes értékű ingatlan visszaigénylés/restitúció kereteit teremtették meg jogilag, bár tudjuk, hogy ott is vannak elhúzódó és igazságtalan egyedi esetek. Gazdálkodó falusi életképek közepette gazdálkodó egyházközségek jelennek meg néhol ma is: pl. Erdélyben, Kárpátalján és pát helyen az anyaországban is különféle kezdeményezések és mintaprojektek keretein belül.
Ehhez kapcsolódik a Vizsolyi Református Egyházközség gazdálkodásának és adakozásának hagyományvilága és távlatos berendezkedése is. Sajátosságunk szerint egyfajta történelmi örökségünkre építő „modus vivendi” (- túlélési lehetőség) ez, mivel a település társadalma és annak református résztársadalma nem tud olyan ideálisan fejlődni és kiteljesedni, mint pl. egy mai fővárosi-agglomerációs társadalomban élő egyházközségé.
Mindenütt meghatározóak tehát a helyi társadalom fundamentális adottságai, így nekünk, vizsolyiaknak, egy mélyszegény társadalmú településen, ugyanakkor egy csillogó gazdagságú kulturális örökség gondozásában meghúzódó hűséges örökségvédelem, és az ehhez szükséges gazdálkodás sáfársága jutott. Ezért is, mint mindenért, ,most a tisztelt olvasók nyilvánossága előtt is hálát adunk, és bizonyságot teszünk Istennek e megelőző szeretetének és gondviselésének elkötelező és szolgálatba hívó erejéről!
Gyülekezetünk, bár 1963-óta már nem tud népegyházi alapon önfenntartó lenni, mégis reménységes példájává lehet egyházunkban a megmaradásért végzett igyekezeten alapuló “kegyelemből létező” anyaegyházközségi életben maradásnak. 1963-ra ugyanis Vizsolyban olyan helyzet állt elő az erőszakos TSZ-esítés (kolhozosítás) eredményeként, hogy az akkor kb. 60-65 főt számláló közösség egyházadója elégtelenné vált a lelkészi állás megőrzéséhez, így Kovách Lajos akkori vizsolyi lelkész, a tehetősebb és népesebb novajidrányi gyülekezetbe távozott. Fontos elmondani, hogy Kovách Lajos is kitartott, amíg lehetett: ekkor már két éve ő is a TSZ-ben vállalt munkát, hogy három gyermeket eltarthassa, és még a templomkert és református temető füvét is a presbiterekkel segítségével kaszálta és legeltette, csakhogy háztáji tehenei ne éhezzenek. Noha Kovách Lajos lelkipásztor elődöm ellehetetlenülése korszakhatárként lett feljegyezve, azt is látni kell, hogy a kicsiny vizsolyi eklézsia sosem dúskált: már az 1910-es (BÉKEBELI IDŐK!), majd a Nagy Háború utáni ’20-as években Kádár János nevű vizsolyi lelkipásztor a papkertben parókiális méhészetet létesített, hogy 4 gyermekét felnevelni tudja.
Kovách Lajos 1960-as évekbeli távozása azonban felrázta Bottyán János akkori zsinati sajtószolgálati igazgatót, aki kiterjedt református kapcsolatrendszerével élve, levélben és az egyházi sajtón keresztül szólított meg gyülekezeteket és egyháztagokat, hogy tiszteletbeli vizsolyi egyháztagság vállalásával és rendszeres fizetésével országos jelleggel nagy számú virtuális gyülekezeti tagsága legyen a vizsolyi eklézsiának. Így több mint ezer aktív támogató alakult ki folyamatosan a következő években, és betölthetővé vált Vizsolyban is a lelkészi állás.
Országos református egyházi életünkben szétterített és közös, de individuális elköteleződésen alapuló, fontos üggyé vált,
az, hogy a Biblia falujában mindig legyen helyben lakó lelkipásztor és igehirdető szolgálat. Pusztán azért, mert rendkívül nehéz történelmi sorson és megfogyatkozáson ment át ez a gyülekezet, ne veszítse el lelkipásztorát. Ez utóbbi megfontolás egyébként az egész történelmi Abaúj gyülekezeteire méltóképpen illene, mint hazai reformációnk egykor nagy érdemeket szerzett vidékére!
Hisszük, hogy Vizsoly református gyülekezeti léte, és szolgálatainak, igehirdetésének jelentősége egyrészt szimbolikus az egész hazai protestantizmus művelődéstörténetében, másrészt nem elvárható, hogy a történelmi okokból és önhibáján kívül, mintegy 36 főre zsugorodott közösséget küldetése terén sorsára szabadna hagyni. Ugyanis az egész ország szegényebb lenne egy olyan vizsolyi jövőképpel, ahol nincs már a Biblia falujában, helyben elköteleződő református igehirdetői szolgálat, és gyülekezeti élet. Sorsunk és fennmaradásunk egyrészt szimbolikus, ezért gazdálkodásunkban és adakozási kultúránkban sem szabad abból kiindulnunk, hogy a mi kicsiny “két fillérünk” mások szemében mennyit ér. Hisszük, hogy Isten a mi “két fillérünket” is sokra értékeli, és reméljük, irgalmából megtart és elhordoz bennünket magyar-református világunk részeként.
Az új korszak, kistelepülési világában fontos meglátnunk, hogy az előttünk járó generációknak is mennyi anyagi nehézség ellenére kellett megállniuk a hitben és szolgálatban, és bár nagyon anyagias korszakot élünk, közösségi javainkkal, mint kicsiny beruházásra való talentumainkkal kell foglalkoznunk. Ezeket a közösség bevonásával tehetjük meg, mint közösségi kezdeményezésekkel, vagy olyan szolgálati életútban is láthatunk értéket, ahol a hűséges lelkészi hivatásvégzés mellett egyéb tisztességes munkával („sátorkészítés-„parnászá”) is lehet gondoskodni az „egyebekről”(adiafora).
